|
A borovifenyőKategória: A borovifenyőrőlAz erdeifenyő, mely a magyar fenyőbútor alapanyagául is szolgál, az egyik legszebb erezetű, legellenállóbb és legigénytelenebb fenyőfaj. |
Kedvező körülmények között 20–35 m magasra növő, egyenes törzsű fa. Ágai örvökben nőnek, a fiatal példányok életkora ezért az örvek számából könnyen megállapítható. Kérge a talajhoz közel vastag, mélyen barázdált, színe szürkésbarna, a fa magasabb részein vékonyabb, vöröses, esetenként narancsos. Az idős példányok kérge nagy lapos táblákra repedezik.
Tűlevelei kettesével nőnek a törpehajtásokon, tövüket közös hártya burkolja. Sűrű, kemény, 5–7 centiméteres legtöbbször jól láthatóan csavarodott leveleinek keresztmetszete félhold alakú, kissé lapos. A kékeszöld levelek csúcsa hegyes, a szélük fűrészes.
Igénytelen mivoltára jellemző, hogy kavicsos és a homokos talajon épp úgy megél, mint a sziklás hegyoldalakon, meredek folyópartokon, tőzeglápokban és más szélsőséges élőhelyeken. A direkt napfényt vagy a félárnyékot kedveli. Fagytűrő, a szárazságot és a magas talajvizet, a közepes levegő- és/vagy talajszennyezést egyaránt elviseli. Magról szaporítható. Lassan bomló, gyantás tűlevelei vastag avarrétegben gyűlnek össze alatta. A levelek az élőhely adottságaitól függően akár 2-13 évig az ágakon maradnak.
Viszonylag gyorsan nő; a 100 éves egyedek törzse jó termőhelyen 30–35 méter, kivételes esetekben akár 48 méter magas is lehet, átmérője elérheti a 1,5 métert. Négyszáz–ötszáz éves koráig is elélhet.
Az utolsó eljegesedés idején hazánk nagy részét erdeifenyvesek borították, ám az azt követő felmelegedésben a különböző lombos fajok lassan északra, illetve a magasabb hegyekre szorították őket. Magyarországon a Délnyugat- Dunántúlon találhatók nagyobb erdeifenyvesek.
Ma őshonos erdeifenyveseket csak a Zalai-dombság északi részén, a Kőszegi-hegységben , valamint a Bakonyban találhatunk.
Pionír fafaj, amely igen kedvezőtlen körülmények között is megélni, de más fás növények könnyen kiszorítják a jobb termőhelyekről, ezért erdőt csak a más fafajok számára már túlságosan kedvezőtlen területeken – jellemzően a tajgán – alkot. Mivel a száraz, sekély talajú területeken is megél, ezért az akác és a feketefenyő mellett nagy szerepe volt a 19-20. század fordulóján kezdett alföldi homokfásításban azokon a területeken, ahol az erdőirtások és a mocsarak lecsapolása miatt a talaj elvékonyodott vagy teljesen eltűnt.
A vizes termőhelyeken nem nő. Az erősen szennyezett levegőt rosszul tűri; az ipari körzetekben állományai pusztulnak.
A 19. század vége óta értékes bútorfája miatt is ültetik. Mára Magyarország legelterjedtebb fenyőfajává vált, összes erdőségünk 7%-át alkotva.
Legidősebb magyarországi példányai a Fenyőfőnél található, 220 éves „iszonyatos fák”. Legmagasabb nyilvántartott hazai példánya a Somogy megyei Kaposgyarmaton álló, 33 m magas „Balla-fenyő”. A legnagyobb törzskörmérettel (345 cm) egy, az alcsútdobozi arborétumban álló példány büszkélkedhet.
A leveleiből kivont illóolaj antiszeptikus; különösen jó hatással van a légutakra. Emésztőszervi panaszokra is adják.
Fáját borovi fenyő néven a bútoriparban és a papíriparban is hasznosítják. Fája magas gyantatartalmú, ettől lesz tartós, időtálló és értékes faanyag. Alakját átnedvesedve és kiszáradva is jól tartja, így a bútoripar mellett az építőipar, a vízépítészet, a hajó- illetve csónakgyártás egyik legnépszerűbb alapanyaga.
